Feltehető, hogy egy fontos könyv vagy tanulmánykötet megjelenésekor a szerzőnél boldogabb és aggodalmasabb embert nem nagyon találni. Hogy is ne lenne ez még inkább így azzal a kutatóval, aki egy olyan ambivalens területet vizsgál, mint Oroszország, az Orosz Birodalom, Szovjet-Oroszország, Szovjetunió, majd újra Oroszország. A történész, ki itt és most Kun Miklós egyetemi tanár, nem ok nélkül illesztette tanulmánykötete kellős közepébe A kérdőjelek a Mitrohin-archívum kapcsán című írását, mely 2000-ből való, és benne azt mutatja be, micsoda kalandokat és kockázatokat kell vállalnia annak, aki az egykori birodalom archívumaiban kíván kutatómunkát végezni. A hol éppen csak megnyíló, majd újra bezáruló, a töredékeket vagy éppen teljes anyagokat, akár a tengeren túlra is kirepítő, de inkább bizonytalan érdekek okán csak csonkolt, históriai emlékeket szabaddá tevő folyamatok már első és felszínes fokon is jelzik a könyv címének igazságát. Még ma sem tudhatni, hogy az egykori birodalom a belső szabadság nagy lélegzetvételével készen áll-e arra a katarzisra is, melyet valóban csak szívós és alapos történeti kutatások válthatnak ki, vagy lassan visszazárul magába, és az egykori iszonyat sűrű titkait egy újabb keletű vagy éppen a régmúltból támasztott birodalmi rezon érdekében végképp magába zárja. A szerző örömét indokolja tehát, hogy mindezek ellenére sikerülhetett olyan anyagokat is felszínre hoznia, melyek vagy eredeti kutatói leleménynek tekinthetők (erről több helyütt a kötet első felében olvashatunk, például Sztálin és leánya elveszettnek tudott magánlevelezését), vagy olyan, az oral history műfajába tartozó megnyilatkozásokat közölhet, melyek a szovjet birodalom korifeusainak több esetben talán egyetlen és végső megszólalásai a már-már feledett múltról. A felejtés ugyanis mindig önfelejtéssel kezdődik. Az első esetben történészi-kutatói bravúrok eredményét tartjuk kezünkben, a második esetben még ennél is többet, egy különös képesség gyümölcsét, mert ahhoz egészen sajátos személyes kapcsolatteremtő képességre és bizalomébresztő alkatra van szükség, hogy egy eleve zárkózott birodalom első szintű mozgatói nyilvánosság felé fordulva gyónjanak. Ugyanakkor fennállhat a kutató aggodalma is, hogy a hozzáférhető és a történetírás szabályai szerint publikálható (tehát a forráskritikával igazolható, adatolható, több független adatközlő által is megerősített) anyagok elegendőek-e a volt birodalom valódi karakterének bemutatásához.

Ez vezet át a könyv megjelenése kapcsán érzékelhető öröm és aggodalom második szintjéhez. A XX. század rettenetei nyomán – véleményem szerint – a közfelfogásban, az olyan átlagemberben, mint magam is vagyok, kétszakaszos képzet él Oroszország története kapcsán. Visszafelé haladva előbb egy birodalmat látunk, mely egy gazdaság-filozófiai ideológia burka alatt nem is titkoltan világuralomra tört – tehát a klasszikus kritériumok szerint: birodalom volt –, s ennek során népeket kebelezett be és országnyi tömegeket semmisített meg. Korábban ez a birodalom – még a bolseviki forradalom és diktatúra előtt, és ez a másik szakasz – Európa vagy Eurázsia legelmaradottabb térségeinek egyike volt. De már ebben megfogant az orosz gyarmatosítás nemzeti programja, mely a középkortól kezdődően egy “Harmadik Rómáról” álmodozott egy obskúrus jóslatot idézgetve, és amely hol ellenséges érzülettel feszült neki nyugatnak és délnek (vagyis Rómának és Konstantinápolynak), hol pedig harmadik utat keresett az egykori normann és lengyel (tehát nyugati) és tatár (tehát) ázsiai urak között, hol meg a Nyugat eszményeit kívánta birodalomnövelésének szolgálatába fogni. Kun Miklós tanulmányai nem adnak a kezünkbe könnyű döntést, hogy ez a kettő, a régi Oroszország és Szovjet-Oroszország valóban kettő-e, vagy szerves átmenet van közöttük, vagy – az állameszmét kivéve – voltaképpen egyek. De itt valójában már nem is mi vagyunk igazán a vitapartnerek, hanem inkább a mai orosz szellemi-társadalmi és politikai élet útkeresői, kik közül mindhárom lehetőségnek vannak erőteljes képviselői. Oroszország, a Szovjet Birodalom összeomlása után – ahogy a történelem folyamán lenni is szokott – válaszúthoz érkezett. S a mai (ezen az elmúlt tizenöt esztendőt értem) oroszországi események jól mutatják, hányféle lehetőséget fontolgathat és kombinálhat a mai orosz elit. Csakhogy a “válaszút” metaforája magában foglalja a kényszer jelentéstartalmát is, vagyis hogy választani, vagyis dönteni kell. S ez a döntés, egy olyan hatalmas országról lévén szó, melynek korábban, fél évszázadon keresztül közvetlen uralma alatt voltunk, még korábban pedig periferikus hatásterületéhez tartoztunk, valljuk meg, minket is izgató, sőt meghatározó módon keresi útját.

Ez vezet át a tanulmánykötet harmadik szintjére. Kun Miklós professzor könyvének stílusáról szeretnék szólni, mert ezt a szintet ez jelképezi a legjobban. Itt most nem arra az elegáns aforizmára utalok, mely szerint a stílus maga az ember – bár ebben a tekintetben van mit tanulnunk a szerzőtől –, hanem arra, hogy a kötetben a tanulmányok többsége fordított szerkezetű. Az úgynevezett nagytörténelem, tehát a vezérmotívumok vagy a történelmi nyers tények (a bruta facta) csak hátterét – de jegyezzük meg: értékelésében szilárd és elkötelezett szemléletű hátterét – alkotják annak, amit jobb híján kistörténelemnek nevezek. Feltételezésem szerint ez a megfordítás azért iktatható be, mert Kun Miklós nem a birodalom megítélésén kíván változtatni, nem kívánja annak embertelenségét lokálkolorittal, oral historyval, különös adalékokkal humanizálni. Megjegyzem, a XX. század két embertelen rendszerének propagandagépezete éppen erre törekedett: az embertelenség ideológiai humanizálására. Ennek leleplezésében a mégoly tartozódó szerző sosem rest, sőt habitusa ellenére igen ironikus. Itt azonban döntő módon nem erről van szó, hanem annak bemutatásáról, hogy az ezerszálú emberi és személyes motívum hogyan válhatott ezerszálú birodalmi korbáccsá. Hogy I. Pál cár anyja árnyékából kikerülve hogyan vált európai műveltségű férfiúból hóbortos félbarbár önkényúrrá, hogy az orosz liberalizmus kimagasló alakjai hogyan emelték birodalomformáló gyúanyaggá az elmaradott ország felemelésének eszméjét, hogy a cári titkosrendőrség hogyan alapozta meg a szovjet titkosrendőrség és terrorgépezet metodikáját ellenzékiek, anarchisták manipulálásával, hogy miképpen lehetett “titkos jegyzőkönyveket” hamisítva világhódító körútra indítani ostoba kitalációkat, hogy a bolsevik uralom első napjától annak végéig hogyan fonódtak egyetlen gépezetté a kultúra, a gazdaság, a hadigépezet, a családi élet és minden, röviden: hogyan vált minden a totális állam részévé – nos, ezt Kun Miklós most ezekből a kistörténetekből olvassa ki. Vagyis azt mutatja be, hogy miképpen került a humanitás az embertelenség présébe. A nagytörténelem tényei lábjegyzetekben, utalásokban, a főbb vonalak felvázolásában ragadhatók meg, ezeket eleve tudnunk kell.

Vajon, és ez a szerző lehetséges aggodalmának negyedik szintje, nem túl késő-e minderre ily módon is vállalkozni? Történelmi emlékezetünk és történelem-szemléletünk ugyanis folytonosan attól a kísértéstől szenved, hogy a nagyság logikája szerint haladjunk – a nagyság egyébként gyökereiben metafizikai vagy még inkább metahistorikus kategória. Nem vagyunk-e máris kései nemzedék annak belátására, hogy a birodalom gonoszsága nemcsak robusztus ítéletekben mondandó ki, nemcsak nagy számokban mérendő, hanem az egzisztenciák világában is. Nem túl késő-e annak érzékelése, hogy a Szovjet Birodalom nemcsak az áldozatok, a terror, a brutalitás, az antihumanitás nagyságán mérendő, hanem azon is, amit a klasszikus történetírási szabályok lábjegyzetbe rekesztenek: ezek az emberi sorsok tragédiája, az ember megtévesztettsége, céltalan örvénylése, vaksága és sokszori démoni makacssága. A kötet azért figyelemre méltó és merész vállalkozás, mert olyasmit oszt meg velünk, ami egy fél nemzedék után a történetíró műhelyéből immár az érdektelen emlékiratok vagy szépirodalmi feldolgozások, lektűrök valóságába kerül, vagyis történelmi panoktikumba, viaszfigurák holtmerev világába. Kun Miklós arra tesz kísérletet, hogy mint egy haláltáncban – a középkori misztériumjátékok mintájára – egy pillanatra megelevenítse a cárt, a minisztert, filozófust, az anarchistát, a forradalmárt, vöröskatonát, a hivatásos forradalmárt, a szabotőrt, a miniszteri biztost, a vezérigazgatót, a mesterkémet, az árulót, a rendőrt és a titkosrendőrt, a puccsistát, a gulágot járt foglyot és a gulág őrét, a likvidáltat és a likvidátort, kik ebben a dance macabre-ban, egy-egy súlyos tanulságot osztanak meg velünk, mielőtt végleg elmerülnének a megnyílt szakadékban.

S ettől találó egészében az egykori baráttól, a hívő orosz értelmiségitől, a gulágot megjárt Dmitrij Lihacsovtól kölcsönzött cím: Oroszország válaszúton. A transzcendens érzékenység kibontására, illetve annak radikális démonizálására egyaránt olyannyira képes orosz protagonisták történeteit olvasván talán megértjük, hogy ez a válaszút nem pusztán emberi hatalmi tényezők és lehetőségek szerint nyílik. A kötet borítóján egy domboldali kis fatemplomot látunk, mely szerkezetében szinte csűrhöz hasonlít, mindkét tornyán pravoszláv kettős kereszt. Egyik oldalán fenyők, a másik oldalán talán egy öreg körtefa (a pópa természetbeni javadalma). A szemlélő nézőpontja felől azonban egy kidőlt és csonkká száradt fát látunk. Sokat jelent ez a kép. Először is nem a diadalmas orosz katedrálisok egyikét látjuk, a toronyban láthatóan harang sincsen. Ez a szegény Oroszország temploma – ami voltaképpen megmaradt, vagy ami mindig is valóságos volt? Az épület rusztikus, egyszerű fagerendás. Mintha úgy sejlene, hogy a Mindenható szívesebben időzne itt, közelebb lenne e domboldali hajlékhoz, mely itt áll feledetten, romlásra ítélve. Az a kidőlt fa jelentheti az épület sorsát is: így végzi mindahány, puszta korhadt anyaggá omol. De jelenthet mást is: hogy oda, e szerény istenhajlékhoz, akadályokon keresztül – de mégis felfelé – vezet az út, maga a fa is dacolva a gravitációval felfelé dőlt ki. Aki el akar oda jutni, vagy fel akar oda jutni, ki kell kerülje azt a kidőlt törzset. De át is léphet rajta. Meg félre is húzhatja az útból, szabaddá téve

a járást. Csak a tétlen szemlélő hiheti, hogy amit a képen látunk, nem válaszút, hanem esztétikai elem. Aki mozdulna, tudja, hogy utat kell választania.

Kun Miklós e kötettel kivon minket is a szemlélet kényelméből, s a magunk körére nézve válaszutat rajzol elénk. (Forrás: Hitel)

(Bogárdi Szabó István)