Bevallom, a pokolba kívántam a fiúcskát. El nem tudtam képzelni, mivel töltjük majd el az időt. A vendég megérezte ezt, és olimposzi nyugalmat mímelve a segítségemre sietett. „Látom, tisztelt Miklós, nincs ínyére, hogy az idegenvezetőm legyen – mondta, a korához képest roppant körülményesen. – Nem szívesen rabolnám az idejét. Ezért kössünk kompromisszumot. Még Belgrádban beszereztem egy kiváló Budapest-térképet, és van a pénztárcámban pár száz forint. Csak annyit mutasson meg, hogy merre van az Akadémiai Könyvtár. Apám, aki úgy ismeri a maguk fővárosát, mint a tenyerét, azt mondta, onnan a legszebb a kilátás a Dunára. Elüldögélek majd ott, és csöndben olvasok. Maga meg estefelé értem jön.”

Meglepett, hogy a dagi fiú udva­riasan le akar rázni. „Mit akarsz olvasni – kérdeztem leereszkedőn. – Mi olyan fontos, és miért nem ér rá, amikor hazaérsz?” A gyerek kelletlenül átnyújtotta nekem a jugoszláv „Borba” pártlapba csomagolt, darabjaira hullott, borítóját veszített könyvet. Első lapján gyerekes betűkkel ezt láttam: „Szolzsenyicin: Rákkórterem.” Alatta pedig: „Jegor Gajdar tulajdona. Nehogy valaki elemelje!”

A kelet-európai blokk országaiban betiltott íróról korábban rengeteget hallottam, Szolzsenyicin műveinek többsége ott sorjázott a könyvespolcomon, a „Rákkórtermet” azonban életemben először láttam. Így az­után a „lekoptatásból” közös olvasás lett: a kora őszi melegben a Duna-parton sütkéreztünk, és ahogy teltek az órák, egymásnak adogattuk a Szolzsenyicin- könyv lapjait.

A fiú elmesélte, hogy apja belgrádi szovjet laptudósító, aki a nagyapa, Arkagyij Gajdar híres regénye, a „Timur és csapata” főszereplőjének nevét viseli. Büszke volt rá, hogy mindkét nagyapja kötelező olvasmány az iskolában. „Sőt, az egyik klasszikus” – dicsekedett (csak nehezen jöttem rá, hogy Pavel Bazsovról, az Uráli mesék és elbeszélések veretes tollú, azóta, sajnos, elfelejtett szerzőjéről van szó). Kis vendégem azt mondta: ő maga, ha nagy lesz, semmiképp nem megy az IMO-ra, a diplomataképzőbe, „mert az 98 százalékban belügyi álláshoz vezet”. Ő inkább filozófus lesz, történész vagy közgazda. Azután elutazott, és én évek múltával hallottam róla: tehetséges fiatal tudós, gazdasági kérdésekkel foglalkozik, újságolták közös moszkvai ismerőseink. Az „ember­arcú szocializmus” szószólója lett, de csak óvatosan népszerűsítette nézeteit. Már csak azért is, mert turbulens karrierépítésbe fogott: Szolzsenyicin meg a másik nagy ellenzéki óriás, Szaharov atomfizikus híve alig néhány év alatt a Kommunyiszt című pártfolyóirat, majd a Pravda gazdasági rovatvezetője lett. Közben azonban nem mondott le a szamizdat meg a tamizdat olvasásáról. „Csak jegeltem ezt az életérzést magamban – mondta nekem később, kissé sznob hasonlattal élve: – Mint egy konvencionális kapcsolatra vágyó, érzelemdús színésznő Osztrovszkij színdarabjában, akit undorítóan gazdag, primitív kupecek ostromolnak.”

1993 késő decemberében, éppen karácsony tájt találkoztunk újra, ezúttal Moszkvában. Külsőre Jegor Gajdar alig változott. Még jobban meghízott, kopaszodott, de a hangja olyan fisztulás maradt, mint kisfiú korában. Hol Pjotr Sztolipinra, a 20. század elején az orosz forradalmárok merényletének áldozatául eső erőskezű miniszterelnökre, hol a liberális gazdaságpolitika nagyjaira, Milton Freedmanra meg Jeffrey Sachsra hivatkozott, miközben egy kis színházi fésűvel ritka hajszálait igazgatta. „Fontos légyottra sietek” – magyarázta, amikor elkapta a csodálkozó pillantásomat.

Kérésére a Szabad Európa/Szabadság Rádió amerikai rádió moszkvai irodájában találkoztunk. Gajdar, aki gyakori vendége volt a parányi stú­diónak, két testőr kíséretében érkezett. Első miniszterelnök-helyettesként ez hivatalból járt neki a politikai merényletektől meg a maffialeszámolásoktól hangos Oroszországban. Kivált, hogy az egyik leggyűlöltebb orosz politikus volt hazájában. Hiszen az 1990-es évek legelején, Borisz Jelcin gazdasági főtanácsadójaként, majd megbízott miniszterelnökként vasmarokkal véghezvitte a sokkterápiát.

Ez katasztrofális következményekkel járt: sok millió ember elvesztette minden megtakarítását, az ország ipari üzemeinek jó része leállt, a tanárok és az orvosok hónapokig nem kaptak fizetést, ahogy az idős emberek is hiába vártak a nyugdíjukra. A korrupció, a bűnözés az egekbe szökött. Gajdar privatizációs jegyeit megkaparintották a pártapparátus, a KGB emberei és a „jó időben jó helyen” lévő fiatal reformerek, köztük Gajdar szinte teljes baráti és munkatársi köre.

Ő maga a hírek szerint tiszta maradt. Történelmi bűne mégis óriási. Hosszú évtizedekre lejáratta hazájában a demokratikus reformok fogalmát. Ki akartam faggatni, miért használt sebészi szike helyett orosz talajon öntött vasból készült, hatalmas, rozsdás baltát.

De nem hagyta, hogy feltegyem ezt a kérdést. A testőreit kizavarta az irodából, elhajtotta a stúdió néha-néha bekukkantó munkatársait is, és hosszú monológgal lepett meg. „Amikor az idén kora ősszel (vagyis 1993-ban) a Legfelső Tanács épületéből kicsaptak a visszarendeződés hívei, megkértem Sojgut, a rendkívüli helyzetek miniszterét, hogy adjon fegyvert a mi kezünkbe is. Egy-két katonai tanácsadóval egyetemben a reformerek élére akartam állni. Úgy látszik, rövid időre beköltözött a testembe a nagyapám, Arkagyij Gajdar lelke, aki a szovjet polgárháború alatt 16 évesen ezredparancsnok volt. De nem volt ránk szükség: Jelcin környezete meg a tankok véget vetettek a válságnak…”

Kegyetlen reformjait történelmi analógiával indokolta. Emlékeztetett rá: egy-két nemzedékkel az után, hogy II. Katalin cárnő a parasztság minden tiltakozása ellenére vérrel és vassal meghonosította Oroszhonban a burgonyát, elmaradtak a pusztító éhínségek az országban.

„Most jöttem Budapestről, Antall József temetéséről – folytatta hirtelen fordulattal. – Szegény ember, korán elment. A jövőről azonban nem gondoskodott. Meghagyta a régiek második vonalát a hatalomban. Még a kormányőröket, de a diplomatákat sem cserélte le. Miféle rendszerváltozás ez? Persze mi sem mutattunk valami jó példát. Mindenesetre az a benyomásom, hogy a maguk kommunistái nemsokára visszaveszik a hatalmat. Ravaszok, mint a kígyók a Bibliában. Úgyhogy majd szép, demokratikus úton megválasztják őket.”

Alig néhány hónap múlva, egy rendezvényen még egyszer találkoztunk Moszkvában. Másnap felhívott, és kocsit küldött értem. Mivel betegesen kapaszkodott a hatalomba, munkatársai nagygyűléseket szerveztek a népszerűsítésére. Vele tartottam egy gyárba, ahol kétezren szorongtak a fűtetlen szerelőműhelyben.

Gajdar fél óráig beszélt. Kínos volt hallgatni, ahogy régies kifejezésekkel, bonyolult szakszavakkal dicséri a nevéhez fűződő reformokat.

Aztán kérdések következtek. Egy öreg munkás szólalt meg elsőnek. „Van Isten, vagy nincs?” – kérdezte.

„Nézzék, én egyrészt agnosztikus vagyok, másrészről azonban…” -veselkedett neki Gajdar. „Szóval még ezt sem tudod… – szakította félbe a barázdált arcú melós, hatalmas lapát­kezeit dörzsölve. – Erre sem tudsz egyenes választ adni. Hát akkor mi a szart…, hogy merészeltél a többi burzsujjal együtt… kirabolni minket? Ott ülnek mind melletted – és az elnökségre mutatott, ahol a gyár régi/új tulajdonosai lapítottak - Az egykori párttitkár, a volt Komszomol-főnök, a szakszervezeti vezér. Szép kis bagázs…”

A gyűlés botrányba fulladt. Gajdar elővette a kis fésűjét, majdnem kettétörte azt idegességében, és kacsázva megindult a kijárat fel. Egyik testőre a táskáját vitte utána, a másik a kabátját. A kocsiban alig szóltunk egymáshoz.

Nem volt még ötvennégy éves, amikor meghalt. Az elmúlt évtizedben megpróbált visszatérni a „tiszta tudományhoz”, de a politika megakadályozta: jobboldali pártocskákat szervezett, amelyek azóta kiszorultak az orosz parlament alsóházából. Kis híján áldozatul esett egy furcsa mérgezéses merényletnek. Igazi szellemi életművet nem hagyott hátra.

Azt hiszem, Jegor Gajdar ereden­dően jó ember volt. Ennek ellenére úgy érzem, az elmúlt negyedszázadban kevesen tettek annyi rosszat a honfitársaiknak, mint ő.

(Forrás: Magyar Hírlap)

Kun Miklós Hírportál